A gyakorlati fényképezés Magyarországon már 1840-ben megindult. Ekkor jelent meg Daguerre könyve magyarul, amelyben részletesen leírta az eljárást, és már ugyanebben az évben lelkes kísérletezők objektív nélküli lyukkamerát készítettek dagerrotípiai felvételek számára. Az első magyarországi hivatásos fényképész a velencei születésű Marastoni Jakabvolt, 1841-ben nyitott fényképészeti műtermet Pesten. Lefényképezte Kossuthot és Both Páltis. Műtárgyreprodukciót 1845-től készített Gola Ádám Budán, néhány felvétele Ferenczy István szobrász műtermében készült, de tőle származik az első szabadtéri felvétel a budai Mátyás-templomról is.
A negatív-pozitív eljárás bevezetését hamar követte egy hazai gyógyszerész, Kramolin Alajos módszere, az ún. talbotípia. A korai néprajzfotó képviselője volt Rosti Pál, aki végigjárta és -fényképezte Közép- és Dél-Amerika tájait, népeit.
Az 1850-es és 60-as években továbbra is népszerű műfaj a portréfényképezés. A polgári megrendelők ízlésének megfelelően a fényképészek gyakran használják a retusálás technikáját. A portré legismertebb formája, az ún. vizitkártya, az 1850-es években terjed el Magyarországon. Az esküvő képek leggyakoribbak. Az egyik első jelentős magyar fényképész Simonyi Antal (1821-1892) volt, számos technikai újítást honosított meg nálunk. A korszak legtöbb közéleti személyiségét lefényképezte. Barabás Miklós, a reformkor hírneves festőművésze szintén számos portréfotót készített.
Borsos József (1821-1883) is festőművészből lett fényképész. Műterméből származikMunkácsy, Liszt Ferenc és Madách fényképe. Divald Károly tájfelvételekre, Klösz Györgyelsősorban épületfotókra szakosodott. Divald fényképezte le először a Tátra tájegységeit, de fotózta a kortárs képzőművészet alkotásait is. Klösz György fotói a korabeli Budapest szinte minden részletét megőrizték.
